Minden emberen megtörik a világ fénye!

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy általános iskolai szépolvasás verseny, ahol egy induló kislány száját elhagyta a mondat: a béka bennünk van. És milyen igaza volt. Vagy a béke, vagy a béka van bennünk.

Ha nem fáj a világ, ha érzed hogy az élet mégiscsak szép, röviden, ha harmóniában tudsz lenni (legalább ideig-óráig), akkor nem lehet semmiféle békát lenyomni a torkodon.

Akkor nem fogod elhinni az örök-örjöngők semmiféle egyszerű megoldásait. Egyszerű: nem vállalni a felelősséget semmiért, hanem keresni valaki mást, mindig mást, mindig hibásabbat, rosszabbat, színesebbet, kék-szeműbbet vagy feketébbet, hitesebbet vagy hiteltelenebbet és addig foglalkozni a másikkal, amíg a másik világát besározzuk, a sajátunkat pedig elvont tisztaságba vonjuk, legyünk bár bármilyenek.

"Szabad az, aki szabad szívvel választja meg, kitől
függjön, hová tartozzon"

Úgy éreztem, muszáj felírnom a világirodalom általam olvasott legszebb szakítóvitáját. Főleg, hogy ezt, ebben a fordításban (Mészáros Klára) eddig még nem lehetett megtalálni. Íme:

"- Soha nem fogsz visszajönni.

- De igen!

- Nem. És ha mégis, akkor nagyon rövid időre. Aztán majd megint jön valaki, aki nem akar mást, csak téged és csakis téged, és ez így megy. Nagyszerű jövőt szánsz nekem.

- Nem, nem! Veled maradok!

Ravic nevetett.

- Édesem - mondta csaknem gyengéden. - Nem maradsz te énvelem. A szelet nem lehet bezárni. A patak vizét sem. Ha mégis megkísérlik, egy idő múlva poshadt lesz mind a kettő. A bezárt szél már csak áporodott levegő. Te nem arra születtél, hogy megmaradj egy helyben.

- Te sem.

- Én? - Ravic kiitta a calvadost. Az a nő jutott eszébe, reggelről, az aranyvörös hajú... aztán Kate Hegström, aki a halált hordozza a hasában, és a bőre olyan, mint a könnyen szakadó selyem; és itt van ő, aki az életet akarja, könyörtelenül, mohón, azt, amit még maga sem ismer, mégis otthonosabban mozog benne, mint amenniyre egy férfi, ha mégolyan jól ismeri, valaha is, naiv és lelkes, sőt hűséges is, valamiféle sajátos értelemben, és hűtlen, mint szülőanyja, a természet, ellenállhatatlan és állhatatlan, és elhagyja, amit megtartani szeretne. - Én? - ismételte Ravic. - Mit tudsz te énrólam? Mit tudod te, milyen az, amikor egy életbe, amelyben már minden megingott, betör a szerelem? Ehhez mérten mi a te olcsó mámorod? Amikor valaki már csak zuhan, zuhan, és akkor egyszerre megkapaszkodik, mert van miben, amikor az örökös miért után eljön végre az: Érted, amikor a hallgatás pusztasága fölött, mint csodálatos fata morgana, magasba szökken az érzés, formát ölt, és a vér káprázata olyan tájat varázsol a tehetetlen kézbe, amelyhez képest minden álom csak fakó és kispolgári? Ezüst tájakat, várost, csipkéből és rózsaszínű kvarckristályból, hogy úgy csillog, mint felizzó vér szikrázó visszfénye... mit tudod te, milyen az? Azt hiszed, erről beszélni is lehet? Hogy a fürge nyelv mindezt nyomban a szavak vagy éppenséggel az érzések kliséibe préselheti? mit tudod te, milyen az, amikor megnyílnak a sírok, milyen érzés előttük állni, rémülten, tegnapi színehagyott éjszakák félelmével... és amikor megnyílnak még azután is, de egyetlen csontváz sincs bennük többé, csak a föld van odalent. Föld, termékeny mag és belőle kibújó zöld csíra. Erről mit tudsz? Te a mámort szereted, azt, ami erősebb nálad, az idegen Másikat, aki el akar pusztulni érted, de sohasem fog elpusztulni, a vér csalóka viharát szereted, de a szíved üres... mert senki nem őrizhet meg magában mást, csak azt, ami benne termett. Márpedig viharban alig terem valami. A magány üres éjszakáin, olyankor növekszik minden... ha nincs jelen a kétségbeesés. Hát erről hallottál-e már?"

Itt az idő, amikor már ismét a lelkemre ment az elmúlt hetek politikai zivatara, muszáj írásba foglalmom a kétségeimet, félelmeimet, érzéseimet.

Ma, 2010.04.07-én, amikor még nem lehet tudni, mit hoz a vasárnap,- én állítom, hogy egy ország sorsát billentheti, és csak rossz irányba, vagyis nem azért küzdünk (küzdünk-e valójában?), hogy jobb (nem az a jobb:)) lehessen, hanem a kézzelfogható rosszabb (az a jobb) ellen...- legmélyebb félelmeim beigazolódni látszanak.

Előre leszögezném: abszolút kívülállóként mindenfajta vallási és etnikai kérdésben (sem zsidó, sem katolikus, sem cigány, sem határon túlra szakadt, sem tót, sem sváb, stb... nem vagyok), ellenben tisztaszívű magyar fiatalként, "homo moralis" (copyright by Babits)-ként, és Istenben hívő emberként (bárki bármit gondol is, szerintem semmi ellentmondás nincs abban, hogy felekezeteken kívüli Istenhívő), jah és el nem felejtendő abszolút békepártiként és demokrataként képezek véleményt az engem foglalkoztató kérdésekben.

Bár az utóbbi időben inkább csak kérdőjeleket képezek, az eléjük kerülő mondat általában 'Hogyan lehet ...'-tel kezdődik. Ilyesformán:

Hogyan lehet, hogy a kiegyensúlyozatlan kisebbség képes a nagytöbbségre árnyékot vető véleményt égbe kiáltani?

Hogyan lehet, hogy alig van valaki, aki élesen elhatárolódna ezektől?

Hogyan lehet nemhogy fél-, sokkal inkább negyedigazságok alapján véleményt formálni, azt mint egy szent igazságot véres kardon hurcolni?

Hogyan lehet, hogy a homokba dugott fejek sunyin megalázkodnak mások fröcsögő véleménye alatt, ahelyett, hogy felidéznék a történelmet, és segítenének csírájában elszárítani a félelem- és gyűlöletkeltésre épülő gondolkozás sarjait?

Hogyan lehet, hogy rendszeresen megkapom: "okos, értelmes fiatalként neked ezt látnod kellene" jellegű megjegyzésket, holott véleményem szerint ezzel a mondattal csakis egyszerű, gondolkozásra legkevésbé sem serkentő, kirekesztő és zsigeri indulatkeltésre alkalmas mondanivalót közvetítenek?

És egy válasz a nekem szegezett kérdésekre: igenis mindazok a problémák, amikre építve magának egy nagyszájú kisebbség ideológiát gyártott, valóban léteznek. Én éppen csak a megoldásra látok teljességgel ellenkező utat. Egyetlen járható és tartós eredményt hozó lehetőség (ami nem mellesleg megőrzi, sőt mindkét félnek emeli a méltóságát): a valódi felemelés. Amikor folyamatos pozitív visszacsatolások útján emelek valakit, biztosítani a fizikai feltételeket, majd ha megdícsérem azt is, amit nem tett meg, legközelebb jobban fog törekedni, hogy megtegye, és így fogunk tudni lépcsőről lépcsőre lépkedni kézenfogva felfelé.

Ellenben mit látok ma: olyan eszméket, amik ha tért nyernek, már késő lesz az elhatárolódás. Nem tudhatom, hogy akik egyelőre (szinte) csak az eszmék szintjén bántanak másokat, ha annyira nyeregben fogják magukat érezni, nem fogják-e megkezdeni a valódi megsemmisítést. Ismerős szó, nem?

Tegnap egy picit kikészítettem magam. Kezembe került egy egyszerű logikai kézügyességi játék, amivel anno a nagymamámnál játszottam. Nagymamámnál, aki 7-8 éve halt meg, akkor amikor már mindenki a szíve mélyén azért drukkolt, hogy szűnjenek meg a szenvedései. Egy évtizedes melldaganattal orvoskézre került, és nagyon rövid időn belül szétrágta a kór, csont és tüdő áttéttel, végén abba halt meg, hogy nem volt lélegzőfelület a tüdejében. Ő volt az a nagyi, akinél gyerekkorunk nyarait töltöttük bátyámmal, ő volt az aki mindig friss süteménnyel várt, amikor mentünk, akinek mindig volt ideje, energiája, eldugdosott eze-aza, amiért aztán harcolhattunk, persze csak játékiból. Akitől sosem pénzt, vagy értékes ezt-azt, hanem értékeket kaptunk. Akit féltve szétszakadt a család, és aki "véletlenül" mindig egyszerre szervezte magához a fiait, akik egyébként az ő temetéséig 20 éve nem álltak szóba egymással. Az ember hajlamos elfeledni dolgokat, és nem is hinné, milyen képek-ízek-illatok jönnek elő egy egyszerű kis fakocka kézbevételével. (Anno mamámnál színes volt és műanyag és halálra koptatott és nem tudom mi lett vele...) És milyen régen érzett fájdalmas hiányérzetek.
 

"Régen mindig azt éreztem, hogy szeretek itt élni, szeretek magyar lenni, ha lehetőségem van, sem mennék innen sehova. Történhetett bármi a magasabb politikában, fájhatott ez-az a privát szférámban, tiszta szívvel ezt érztem. Szeretem a nyelvünket, szeretem a körülöttem lévő embereket, és még a sírva-mulató mentalitásunkat is szeretem. Nem túl régen elkezdtem azt érezni, hogy nem szeretnék olyan országban élni, ahol ez-meg-az megtörténhet, mint ahogy a közelmúltban bizonyos dolgok meg is történtek."

Nehogy leszakadjak a hónapok óta lógó szálról: a tisztelet fedezete az alázat, és mert a magyar nyelvben/mentalitásban az alázat a meghajlással egyenlő, mindenki harcoskodik alázat helyett. Pedig ez sem ilyen egyszerű, kétszerkettes művelet, alázattal viseltetni másik ember munkája, tudása, tapasztalata iránt a legkevésbé sem megalázó. Erősíti a tiszta önértékelést, és csak a felszínes egót bántja.

Aki pedig egy kicsit is nyitott mások érzései, véleménye iránt, annak ezt magyarázni sem kell. Mégis a többség falakat emel maga köré, fizikailag is megjeleníti az egóburkát, és örömmel nézi hogy mindenfajta kezdeményezés lepattan róla. Sokszor fáradságosabb a szerethetőt keresni a másikban, mint pusztán a legegyszerűbb fogást megragadni. Én mégis azt mondom előrébb mutat, ha pozitív energiákat generálok, mintha negatívakat, az élet is szebb lesz előbb-utóbb.

Érdemes tudatosan keresni az egyensúlyt, amikor azt teszem amit mondok, azt mondom amit gondolok és a gondolataim az érzéseimmel összhangban vannak. Valami hasolnót fogalmaz meg a mottómul kiválasztott néhány mondat is (forrás - számomra - ismeretlen): Amikor az ember eljut odáig; hogy képes a „szívével gondolkodni és az agyával érezni”, vagyis intellektuális erejét a szeretet szolgálatába állítja, akkor végre tudatos építőjévé válik a kozmosznak.

Az önmegvalósítás legtisztább útja.
 

Ezt már egyszer valakinek hosszasan kifejtettem, de hogy fennmaradjon, mint jelentős gondolat:) - és amúgy is kapcsolódik az előző gondolatomhoz -, most szerverre vésem.

Fáj látni, mekkora a tiszteletlenség körös-körül. Hogy (önbecsapó) mechanizmusok alakultak ki, csak hogy a mások iráni tisztelet érzését még csak véletlenül se tudják némelyek felfedezni magukban. Pedig hát mily sérülékeny az az önbecsülés, amely elnyomáson és kivagyiskodáson alapul.

Ahogy én látom: az egyre fiatalabb korosztályok egyre inkább a fanatizmusig tiszteletlenek. És hogy ez miből fakad, abból-e, hogy nem tanulnak tiszteletet, vagy hogy egoizmus tanulnak, az részletkérdés. Véleményem szerint mindenkinek szüksége van rá, hogy néha belelépjenek az egójába, hogy egy kicsit visszakerüljön az igazi világba, ne csak egy szűk szobába legyen bezárva, ahol önnön nagyszerűségét babusgatja.

Nem állítom, hogy elmúlt korok tisztelet-hagyományai mindenestül jók voltak. Nyilván sok embernek megkeserítették az életét az üres és álszent elvárások, és megölték az önállóságot. Nem is azt állítom hogy ezekhez kellene visszatérni. Nem kell senki kora, pozíciója, pénze, stb dolgai előtt meghunyászkodni. Mivel ezek nem valódi értékek, csak külsőségek. De igenis tisztelendő a TUDÁS és a TAPASZTALAT. Na meg egyéb kiegészítő értékek, mint tisztesség, jó ízlés, stb. Sorolhatóak a végtelenségig. Jobban belegondolva sorolandóak is, hiszen legalább én előrébb vagyok, ha végiggondolom a szerintem becsülendő értékeket. Majd.

Visszatérve, valahogy azt látom, hogy a divatos hozzáállás szerint, ha valamit nem értek, vagy egy élet adta lécet túl magasnak találok, akkor meg sem próbálok felnőni hozzá, hanem megsemmisítem. Magas a fal? Lerúgom.

Mennyivel magasztosabb reakció lenne megtanulni átmászni. Nem egóból reagálni, soha az élet semmilyen területén. Nem lenne szükség gyűlölni azokat, akiknek sikerült.

Már régóta gyűröm magam, hogy kifogalmazzam mindazt, amit a szűk és tág környezetem kivált belőlem. Azért tart sokáig, mert sokszor feleslegesnek érzem egyáltalán elmondani, hisz csak egyetlen látószög, és miért pont az enyém lenne bármilyenebb mint másoké. Hogy érdekel-e bárkit, az pedig igazán részletkérdés.

Aztán besokallok, vagy pontosabban bekicsinyelek, és nincs irgalom. Mint most.

Az elmúlt napok tanulsága: a legnagyobb többség számára fontos az ellenségkép. A közös ellenségkép még egy picit inkább. Ugyanaz a mechanizmus, ami a médián is átsüt: csak nehogy gondolkodni kelljen. Álljunk be az üres lózungok mögé, fröcsögjünk baromságokat, ezzel okosnak is hisszük magunkat; egyirányba is mutatunk a többiekkel (hitelesekké válunk??); sőt ha mi vagyunk a leghangosabbak, ki is tűnünk egy picit; beilleszkedünk, vagyis másokat kirekesztünk. A szépen megismert és a történelemben ezerszer ugyanúgy katasztrófálisan végződő mechanizmust beindítottuk, nem számít hogy érdemtelenül fog fájni másoknak, ha azok nem mi leszünk.

NEM hiszem, hogy nekem attól könnyebb lesz a napom, ha másokat utálva állok neki. NEM kell ellenséget választani, hogy összetartozzunk. BIZTOS, hogy torz a belső tükör, ha mások negatív pontjaihoz mérve érzem magam többnek. BIZTOS, hogy nincs rendben ott az önértékelés, ahol ha valaki ösztönösen azt érzné, hogy tisztel valakit, akkor abba jól belerúg, hogy majd amikor már a porban fekszik, már ne lásson benne tisztelnivalót. És TUTI, hogy nem akkor leszek okos, ha harsogom a mások iránti gyűlöletemet.
 

Egyáltalán, miért van szükség a mások iránti gyűlöletre? NE ROMBOLJ, NE BÁNTS MÁST. Mindjárt nem lesz szükség igazolásra, hogy miért tetted.

Ma éppen elborultam és muszáj volt leírnom a gondolataimat. De snassz dolog csak magamnak, papírra írni, tegyük közkincsé és adjuk közkézre!

Az emberek félnek szembenézni a nehézségekkel - amiket az élet elibük állít -, megküzdeni a feladatokkal - amiket önnönmaguknak választottak -, és harcolni saját tökéletlenségükkel (vagyis hogy a hibákat elfogadják és tanuljanak belőle, továbbá hogy a kritikát ne támadásnak vegyék), és félnek átélni az érzelmeket. Becsapják önmagukat, kikopik a szemükből az őszinteség és önzésük torz szobraivá válnak.

A társadalom elszektásodik, szektásodik vele a történelem is és a "normális gondolkodás" mindenki ütőkártyájaként olyan fogalommá válik, amit csak viccként lehet komolyan venni.

Nem az értékek válságát éljük, hiszen az értékeket már elpusztítottuk vagy maguktól kikoptak, az érzelmek válságát éljük, ahol az egyetlen őszinte érzelem az ego iránt táplált szeretet és megbocsátás. Ezzel magunk ellen fordítjuk a világot, hiszen nem a jövőnket építjük, csak a múltunkat szépítjük.

A folyamat pozitív vetületei (például amikor az egó áttör az álszentség nehéz falán) adják a talajt a befolyásolás új mélységeihez.