Úgy éreztem, muszáj felírnom a világirodalom általam olvasott legszebb szakítóvitáját. Főleg, hogy ezt, ebben a fordításban (Mészáros Klára) eddig még nem lehetett megtalálni. Íme:
"- Soha nem fogsz visszajönni.
- De igen!
- Nem. És ha mégis, akkor nagyon rövid időre. Aztán majd megint jön valaki, aki nem akar mást, csak téged és csakis téged, és ez így megy. Nagyszerű jövőt szánsz nekem.
- Nem, nem! Veled maradok!
Ravic nevetett.
- Édesem - mondta csaknem gyengéden. - Nem maradsz te énvelem. A szelet nem lehet bezárni. A patak vizét sem. Ha mégis megkísérlik, egy idő múlva poshadt lesz mind a kettő. A bezárt szél már csak áporodott levegő. Te nem arra születtél, hogy megmaradj egy helyben.
- Te sem.
- Én? - Ravic kiitta a calvadost. Az a nő jutott eszébe, reggelről, az aranyvörös hajú... aztán Kate Hegström, aki a halált hordozza a hasában, és a bőre olyan, mint a könnyen szakadó selyem; és itt van ő, aki az életet akarja, könyörtelenül, mohón, azt, amit még maga sem ismer, mégis otthonosabban mozog benne, mint amenniyre egy férfi, ha mégolyan jól ismeri, valaha is, naiv és lelkes, sőt hűséges is, valamiféle sajátos értelemben, és hűtlen, mint szülőanyja, a természet, ellenállhatatlan és állhatatlan, és elhagyja, amit megtartani szeretne. - Én? - ismételte Ravic. - Mit tudsz te énrólam? Mit tudod te, milyen az, amikor egy életbe, amelyben már minden megingott, betör a szerelem? Ehhez mérten mi a te olcsó mámorod? Amikor valaki már csak zuhan, zuhan, és akkor egyszerre megkapaszkodik, mert van miben, amikor az örökös miért után eljön végre az: Érted, amikor a hallgatás pusztasága fölött, mint csodálatos fata morgana, magasba szökken az érzés, formát ölt, és a vér káprázata olyan tájat varázsol a tehetetlen kézbe, amelyhez képest minden álom csak fakó és kispolgári? Ezüst tájakat, várost, csipkéből és rózsaszínű kvarckristályból, hogy úgy csillog, mint felizzó vér szikrázó visszfénye... mit tudod te, milyen az? Azt hiszed, erről beszélni is lehet? Hogy a fürge nyelv mindezt nyomban a szavak vagy éppenséggel az érzések kliséibe préselheti? mit tudod te, milyen az, amikor megnyílnak a sírok, milyen érzés előttük állni, rémülten, tegnapi színehagyott éjszakák félelmével... és amikor megnyílnak még azután is, de egyetlen csontváz sincs bennük többé, csak a föld van odalent. Föld, termékeny mag és belőle kibújó zöld csíra. Erről mit tudsz? Te a mámort szereted, azt, ami erősebb nálad, az idegen Másikat, aki el akar pusztulni érted, de sohasem fog elpusztulni, a vér csalóka viharát szereted, de a szíved üres... mert senki nem őrizhet meg magában mást, csak azt, ami benne termett. Márpedig viharban alig terem valami. A magány üres éjszakáin, olyankor növekszik minden... ha nincs jelen a kétségbeesés. Hát erről hallottál-e már?"
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.