Nehogy leszakadjak a hónapok óta lógó szálról: a tisztelet fedezete az alázat, és mert a magyar nyelvben/mentalitásban az alázat a meghajlással egyenlő, mindenki harcoskodik alázat helyett. Pedig ez sem ilyen egyszerű, kétszerkettes művelet, alázattal viseltetni másik ember munkája, tudása, tapasztalata iránt a legkevésbé sem megalázó. Erősíti a tiszta önértékelést, és csak a felszínes egót bántja.
Aki pedig egy kicsit is nyitott mások érzései, véleménye iránt, annak ezt magyarázni sem kell. Mégis a többség falakat emel maga köré, fizikailag is megjeleníti az egóburkát, és örömmel nézi hogy mindenfajta kezdeményezés lepattan róla. Sokszor fáradságosabb a szerethetőt keresni a másikban, mint pusztán a legegyszerűbb fogást megragadni. Én mégis azt mondom előrébb mutat, ha pozitív energiákat generálok, mintha negatívakat, az élet is szebb lesz előbb-utóbb.
Érdemes tudatosan keresni az egyensúlyt, amikor azt teszem amit mondok, azt mondom amit gondolok és a gondolataim az érzéseimmel összhangban vannak. Valami hasolnót fogalmaz meg a mottómul kiválasztott néhány mondat is (forrás - számomra - ismeretlen): Amikor az ember eljut odáig; hogy képes a „szívével gondolkodni és az agyával érezni”, vagyis intellektuális erejét a szeretet szolgálatába állítja, akkor végre tudatos építőjévé válik a kozmosznak.
Az önmegvalósítás legtisztább útja.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.