Tegnap egy picit kikészítettem magam. Kezembe került egy egyszerű logikai kézügyességi játék, amivel anno a nagymamámnál játszottam. Nagymamámnál, aki 7-8 éve halt meg, akkor amikor már mindenki a szíve mélyén azért drukkolt, hogy szűnjenek meg a szenvedései. Egy évtizedes melldaganattal orvoskézre került, és nagyon rövid időn belül szétrágta a kór, csont és tüdő áttéttel, végén abba halt meg, hogy nem volt lélegzőfelület a tüdejében. Ő volt az a nagyi, akinél gyerekkorunk nyarait töltöttük bátyámmal, ő volt az aki mindig friss süteménnyel várt, amikor mentünk, akinek mindig volt ideje, energiája, eldugdosott eze-aza, amiért aztán harcolhattunk, persze csak játékiból. Akitől sosem pénzt, vagy értékes ezt-azt, hanem értékeket kaptunk. Akit féltve szétszakadt a család, és aki "véletlenül" mindig egyszerre szervezte magához a fiait, akik egyébként az ő temetéséig 20 éve nem álltak szóba egymással. Az ember hajlamos elfeledni dolgokat, és nem is hinné, milyen képek-ízek-illatok jönnek elő egy egyszerű kis fakocka kézbevételével. (Anno mamámnál színes volt és műanyag és halálra koptatott és nem tudom mi lett vele...) És milyen régen érzett fájdalmas hiányérzetek.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.